Aletta és a többiek

Minőségi bor és az Alföld. Sokak számára két össze nem egyeztethető, antagonisztikus párosítás. Talán nem túlzok azzal a megállapításommal, hogy legtöbbünknek az alföldi borról először a borhamisítás háromszöge jut eszébe, mintsem egy soha nem feledhető nagy alföldi borélmény.

Egyébként is nehéz egy borvidéket felépíteni arculatilag, nemhogy egy ilyen ballaszttal. Emlékszünk ugye az olimpikon kalapácsvetőinkre. Kinek közülünk nem a dopping ugrik be először, ha erről a sportágról hall, pedig mindannyian tudjuk (gondoljuk), hogy mennyi becsületes ember dolgozik nap mint nap a sportág felemelkedésén. És most valószínűleg kétszer annyit kell majd dolgozniuk rajta.
Valahogy így lehetnek az alföldi borászok is. Megszállottan dolgoznak egy olyan küldetésen, melyben még csak inkább ők hisznek, mintsem a szakkértő társadalom.
Őszintén megmondom, nekem sem volt még merész próbálkozásom ez irányba. Vettem néha-néha egy Frittmannt, de hazudnék, ha most azt állítanám, hogy ez átbillentett a kötelező szinten.
Pedig alapvető filozófiám, hogy nincs rossz bor, csak hibás. Minden olyan területen, ahol a vincellér nagy odaadással, tisztességes munkával, tudatos hozzáállással bort készít, ott előbb utóbb érték is teremtődik.

Ennyi bevezető után talán sejthető, hogy valamiképp most mégis kapcsolatba kerültem a magyar borvilág eme relatív elhanyagolt szegletével. Ehhez kellett egy nagyon kedves volt kolleganőm és akár hiszitek akár nem a blogom segítsége. Mert kiderült, apukája hűséges olvasója a Kezdőszőlésznek, így hát könnyű volt megszervezni a találkozót.
Így utólag visszagondolva, valószínűleg tudat alatt én is az esetleges előitéleteim rabja voltam. Felkészültem egy egy-két bort felsorakoztató, homoki termőtalajt bemutató egyszerű háziborok bemutatására. Mekkorát tévedtem! Soha ne legyen előitéled, vagy úgynevezett percepciód, ha borospincébe vagy hivatalos. Mindig ezer meglepetés érhet.
Így történt Dabason is, ahova hivatalosak voltuk. Gyönyörű szombati napon, egy családi kirándulás lezárásaként érkeztünk meg a (később kiderült) szőlőhegyre, ami ugye érthető módon inkább csak képletes megfogalmazása egy elvárt geográfiai formának, ami azonban így ugye itt nem létezik. Dehát merni kell nagyot gondolni, mint tanítva vagyon.

A vincellér apuka erős kerti munkákban volt, de rögtön elénk iramodott, ahogy megérkeztünk. A szőlő mellett fogtunk kezet és szinte bevezetés nélkül elkezdőtött a szintén törpe méreteket felmutató birtok bemutatása. Hat éve telepített szőlő vegyesen fehér (Sauvignon Blanc, Chardonnay) és két vörös (Kékfrankos, Cabernet Sauvignon...) úgy 600 tőke létszámban. Érdekes, hogy több termő év után sem húzta még fel kordonra, ezt a munkát idénre tervezik, ami nem lesz valószínű egyszerű a metszés szempontjából (most kell kinevelni egy kordonkart). Talaj arrafelé már homokos, habár ahogy megtudtam vannak részek ahol még foltokban van kötöttebb agyagosabb talaj is.
Aztán megtudtam még valamit, mégpedig hogy az apuka végzett szőlész-borász, csak tekinthetjük pályaelhagyónak, mert nem ezzel keresi a kenyerét. Itt már gyanús volt, hogy több lesz ez mint röpke látogatás, és könnyelműnek tűnt az asszonynak tett igéretem is, hogy kb másfél óra múlva indulhatunk haza (mert mikor nem alszik a két éves gyerek egy hunyást sem az autóban délután, na mikor?).
Ilyenkor az események persze már maguktól és felgyorsulva.

Pincerész volt a következő kötelező állomás, mely fölött egy kis szép, náddal fedett présház helyezkedett el, de mégis mellette kellett leereszkedni a pincébe. Alföldön nem egyszerű pincét építeni, mert ugyebár homokos talaj mindenhol, és hegyoldal meg nuku, amibe belevájhatnók. A gazda ezt két lépcsőben hidalta át és egy kis leereszkedés után egy impozáns, bontott téglával kirakott kis kóstolóba jutottunk, majd innen lehetett még egy szinttel lejjebb a borospincébe jutni. És azon már 2,5 méter földréteg leledzett, ami már ilyen körülmények között is a megszokott és szükséges pincehőmérsékletet és páratartelmat tudja biztosítani.
A borhoz vezető úton az a szép, hogy sok mindenért lehet benne lelkesedni. Én (most) abszolút a szőlőművelésért vagyok oda, de vannak akik az egészben a pincében töltött borkészítés mágiájáért adnák oda bármikor a félkarjukat. Hát, itt is ez volt a helyzet. Az első órában nem is kóstoltunk még semmit a gazda szőlejéből, de a Magyar hon tályáról már mindenfélét. Mert a kisérletező kedv itt már odáig fejlődött, hogy a gazda sok borvidékről saját beszerzés folytán (utánfutó azt gyerünk) felvásáról néhány száz kiló szőlőt és azt otthon dolgozza fel a pincében.

Rögtön egy számomra ismeretlen fajtával, az Alettával kezdtünk, mely alföldi beszerzés és egy kinemesített, de végül nem törzskönyvezett fajta, aminek ahogy megtudtam van egy kis kuruc romantikája (kevés van belőle, tehát különleges, vigyázzunk rá). Muscat alapú valamivel házasítva (Egri valami...), illata is erősen az alapalanyra vezethető vissza, de nagyon kellemes érett anyag, könnyű, de behízelgő testtel. Aztán rögtön kisérleteztünk is egyet, egy fáradt, oxidált egri Szürkebarátot (de nem a gazdáét henem egy palackozásra hozottat) házasítottunk kémcsőben 15,6% (pontosan kérem) Alettával. És egymás mellett kóstolva döbbenetes volt látni, érezni mennyire felfrissítettte az egyébként fáradt Szürkebarátot. Szóval trükkös dolog ez a házasítás.
Innen begyorsultak az események, jött még Sauvignon Blanc a szomszédtól vett gyümölcsből, ami tán az est bora volt, nagyon érett, szinte maradékcukros anyag, de sav is került a pohárba.
Itt már erősen unszoltam vendélátónkat hogy tán sajátot is kéne már, meg hát tényleg. Valamiért meg volt győződve, hogy az ő vörösei kutyául nem sikerültek idén, merthogy halovány lett a szinük. Na de kérem, oszt akkor mi van. Szóval elővettünk Cabernet-t, Kékfrankos-Pinor cuveet, meg végül Pinot-t, de itt már erős korlátfogódzós állapotban voltam, úgyhogy csak annyit összegzésképp, hogy messze nem tűntek olyan reménytelennek, mint ahogy a házigazda ezt be akarta állítani.

Aki átélt már egy pincében a boraival személyes kapcsolatot ápoló vincellérrel egy borkóstolást, az tudja milyen hihetetlen élményben lehet része. Most is az volt, mert a bor szeretete, a mindenekfeletti odaadás és elhívatottság a látogatásunk minden percében, a pince minden szegletében és házigazdánk minden mozdulatában, pillantásában benne volt.
Tudom, hogy sok minden mellett ezért is szerettem bele ebbe az egészbe. Az ilyen emberek miatt.Úgyhogy innen is utólag köszönet az élményért. És persze a jól nevelt lányának is, aki folyamatosan készítette a borhoz való harapnivalókat, amiért egy idő után már nem győztem eléggé hálás lenni.
Éljen tehát az Alföld és mindenkinek irány a PINCE!

Ha kedved van, értékeld a bejegyzést!