Berlin és a Haxe filozófia

Néha Nyugat Európát (annak is a jobban eleresztett felét) járva el-elmerengek azon, hogy mitől az a számomra néha felfoghatatlan nyugalom, kiegyensúlyozottság ne adj isten türelem, mely ott élő embertársaink mindennapjából sugárzik felénk. Ami néha ugyan zavar, hisz fene a nagy nyugalmat, máskor viszont piszkosul irigylem azt a szolíd kétlábon állást, amit egy ilyen viselkedésmód eredményezhet. Már ha érted mire gondolok.

Ha nem akkor megpróbálom egy példával illusztrálni. Berlin 2008. Tíz év után végre újra eljutok arra a helyre ahol életem meghatározó nyolc évét töltöttem 1996-t bezárólag egyetemi tanulmányok címszóval (na persze..). A város akkor is brutális élmény volt a maga rendkívül egyedi helyzetével, úgymint Ost-West (úristen hogy fogom én ezt valamikor majd a lányaimnak elmesélni), ma pedig egyedülálló módon próbálja a múlt sebeit begyógyítva valami elementáris változásokkal az új Berlint létrehozni (upgradelni...).

Szóval fapados hétvége, mindent bele üzemmóddal. Szorgalmasan dolgoztuk le a napközbenre és az éjszakai időszakra tervezett penzumjainkat, ahogy ezt az emlékeik leporlásában gyakorlott késő harmincasok olyan előszeretettel alkalmazzák.
Valahogy mégis egész idő alatt éreztem, hogy van egy küldetésem-sünk. Egy helyet kerestem, egy origót, egy orientációs pontot ebben a rohanó és lélegzetelállító fejlődésben. Tíz év után megtalálni valamit ami olyan. Olyan amilyen volt. Olyan jó, olyan tökéletes.

Mi lehet az? Persze hogy (csak) a gasztronómia az mely időtlen és átívelhet idősíkokat úgy, hogy ha részt veszel benne olyan, mintha észrevétlenül még mindig része lennél annak amit ma már csak porolgatsz. Ez valahol az az extra, amikor tudod hogy vissza mehetsz egy helyre, mert már akkor kőkeményen érezted hogy ez egyedülállóan időtálló és egy érték mely nem veszhet el. Vannak országok, ahol tudod hogy ez mindig megmarad. Épületek, városrészek tűnhetnek el, épülhetnek fel de értelmes emberek nem engedik megszűntetni azt, ahol a legnagyobb élményben lehet részük, a zsigeri kielégülésben.

Akár hiszitek akár nem a németek profik ebben. Nem mondom hogy dúskálnak a különféle étkek változatában, de amit szeretnek azt évszázadok óta ugyanúgy szeretik, ugyanúgy készítik el és ugyanúgy töménytelen mennyiséget tudnak elpusztítani belőle.
Ilyen ételük a Haxe, ami olyan mint az Eisbein (csülök) csak jobban hangzik. Egyébként meg a csülköt csak főzik a Haxe-t meg vagy grillezik vagy mint a mi esetünkben pácolják és füstölik mielőtt megfőzik.
A régi koleszunk mellett Karlshorst városrészben van egy kis Wernesgrüner söröző, ahol már akkor hatása alá kerültünk azt egyébként így füstölt módon tényleg egyedien elkészített hústömegnek. Nem beszélve ennyi év után, de mégis minden részletére ízfoszlányára emlékezve.
És lőn, ugyanaz a hely, ugynaz az étlap, ugyanaz a cigi automata, ugyanaz a szakács és ugyanaz a sör. Ja és persze ugyanaz a Haxe. Az a jóleső érzés, hogy otthon vagy (főleg miután betoltad az arcba az egészet). Meg hogy már ezért megérte. Mert így nézett ki:

"These little differencies" , ahogy a művelt Travolta mondaná. Erre a csülökre úgy kell nézni, hogy alakját, ízét hosszú generációk tudatos fogyasztói szokása formálta olyanná amilyen. Ezért időtálló, ezért örök. Minnél több ilyen van egy országban, annál stabilabb a társadalom öntudata, annál tudatosabb az útkeresése és igen, annál nyugodtabban vészeli át az idő viszontagságait.

Sok ilyen sületlenséget bele tudnék még magyarázni egy ilyen szép lelkületű csülökbe, de hát már így is túlragoztam (ráadásul mi köze van ennek a borhoz, szőlőhöz?).
De hogy birom ki egy újabb tíz évig nélküle?