Dalmácia és a bor II.

Szóval bor meg Dalmácia. Mint azt már az előző bejegyzésben említettem, a horvátok inkább a helyi honos szőlőfajtákat részesítik előnyben és nem arra törekszenek, hogy a nagy európai fajtákat próbálják magukra erőltetni. Az így megmaradt fajták egyedi karaktere, ötvöződve a helyi "terroir" viszonyokkal egy izgalmas kirándulásra ad alkalmat a strandolást két nap alatt már megunó borissza túrista társadalomnak.

Horvatországot egyébként alapvetően két nagy borvidékre lehet felosztani, igen egyszerű módon a belső szárazföldi és a part menti területekre. Ezen belül persze még hozzánk hasonlóan több kisseb és jól elhatárolható egyedi borvidéket is nyilván tartanak:

Nagyon leegyszerüsítve pedig a kontinentális részen a fehér borok dominálnak, a partvidéken pedig a vörös borok (minnél délebbi a terület ez annál igazabb).
Kontinentális részt még annyira sem sikerült megismernem mint a partit (azaz sehogy), de úgy ismert hogy itt elsősorbban a rizling egy bizonyos fajtája a domináns.

A partvidéki (és egyébként jelentősebb) területen, a partközelben illetve a szigeteken találhatók az ország legszebb bortermelő területei.
Az északi partvidéken (Porec, Rovinj) még inkább a fehér fajta az uralkodó, ezen belül is az ország legnépszerűbb fehérbor szőlője a Malvazija. Ezt szinte minden étteremben, kimérésben lehet kapni, általában új évjáratokban és relatív jó áron. Természetesen kötelező kisérő a halak mellé. Illatában a bor visszafogott, de alapvetően gyümölcsös és könnyed, ritkán koncentrált, inkább olyan étkezés mellé komponált egyszerű ízvilág jellemzi. Minősége relatív konstans, úgyhogy bármelyik étteremben nyogodtan bevállalható. Én lagalább három helyen kóstoltam, és ugyan nem dobtam hátast, de tisztasága és kellemes összhangja miatt végülis összebarátkoztunk.

Fehér száraz borok között az abszolút etalonnak említik a a védett eredetű Posipot Korcularégióból, melyet azonban sajnos nem volt alkalmam kóstolni.

Vörösben két borral lehet általában találkozni folyóborként is éttermekben ez a plavac mali illetve a vranac. Ezek már a szigetekről (Brac) is származhatnak, de Split közelében is termesztik. Hát mindkettőt kóstoltam folyóban is. Színük olyan kadarkásan világos meggyes piros, összhatásuk is kellemesen gyümölcsös, nem bonyolult de valahogy meglepően zöldnek tűntek, húztak és kapartak a végén. Ezért a Plavac Maliból beszereztem Kastelet borvidékről egy közéspkategóriás Plavac Malit is, de dettó. Azaz illatában még szebb volt a piros gyümölcs, de az íze itt is fájt. Semmi kedvesség, behízelgősség amit az ember egy déli bortól elvárna.

Az igazi csúcsbor vörösben azonban a Dingac Peljesac szigetéről. Az első eredett védett bor Horvátországból. Erről a borról csak szuperlatívuszookban illik (a helyiek szerint) beszélni és akkor is csak elhomályosult tekintettel. A Dingac önmagában nem a szőlőfajta, hanem a borvidék neve, a bor itt is Plavac Maliból készül. A szőlő ezen a déli területen a tenger melletti hegyoldalakon különösen jól érezheti magát. Bora itt sötét , szinte fekete, sűrű és erős mint a lórugás (általában eléri a 15 maligánt). Ennek megfelelően drága egy jószág is, 3000 Ft alatt nem nagyon lehet a híresebb példányokhoz hozzájutni. Azért érdemes egyszer rááldozni, mert igazi érdekesség ez a tipikus déli bor. Én egyet kóstoltam egy 2003-ast a Vilicic pincészettől (Supermarket beszerzésből). Minden erénye mellett nálam hiányzott valami különlegesen egyedi a borból, az egész összhatás nagyon visszafogott volt és nekem itt is volt egy apró zöldesség a korty végén. Dehát vlszleg több próbálkozást kell itt is tenni, hogy az ember kibontsa a helyi borok értékeit.

Hát szóval szép volt jó volt és megtettük első csipanyitogatásunkat déli szomszédunk igen szimpatikus borvilága felé. Az elsőt de biztos nem az utolsót.

Ezen link alatt részletes horvát borkóstolásokról is olvashatunk.

ui: azért a legjobb bor amit ittam Horvátországban az a Köpcös Furmint volt, ami valami csodálatos formában pompázott a horvát naplementében az appartman teraszán.
Valahogy ott és akkor nagyon rendben volt a világ.